(Vincent van Gogh letters)
To me, fair friend, you never can be old,
For as you were when first your eye I eyed,
Such seems your beauty still. Three winters cold
Have from the forests shook three summers' pride,
Three beauteous springs to yellow autumn turn'd
In process of the seasons have I seen,
Three April perfumes in three hot Junes burn'd,
Since first I saw you fresh, which yet are green.
Ah, yet doth beauty, like a dial-hand,
Steal from his figure and no pace perceived;
So your sweet hue, which methinks still doth stand,
Hath motion and mine eye may be deceived:
For fear of which, hear this, thou age unbred;
Ere you were born was beauty's summer dead.
Nekem sohsem vénülsz meg, szép barátom!
A mint először pillanték terád,
Ugy tűnsz ma is föl; bár harmadszor látom,
Hogy hull a fákról nyári lomb s virág.
Három vidám tavasz vált sárga őszre,
Három fris ápril illatos lehét
Három hő junius perzselte össze:
Te viruló és fris vagy mint előbb.
S mégis – mint mutató az óra-táblán –
Suhan a szépség észrevétlenül,
Szemem csalódik s a nélkül hogy látnám
Bájló szined halványul, elrepül…
Halljátok hát, jövendő nemzedékek:
Meghalt a báj, mielőtt születétek!
