.jpg)
A gyermek ifjuvá lett
S az ifju férfivá.
Esztendõ esztendõ után
Jött a földet meglátogatni,
S bucsút sem véve távozának.
Õt sem kerûlték ki az évek,
Elment hozzája mindenik,
S nyomott hagyott arcán, szivén.
Túl volt immár az iskolákon,
Régen kijárta azokat,
És benn volt a világban,
Az életben, az emberek között,
Hol minden lépten meglökik az embert,
S minden lökés egy darabot töröl le
A lélek zománcából
S az orcának szinébõl.
Be másnak látta e világot,
Mint amilyennek képzelé!
Naponta kisebbnek tetszett elõtte,
Mélyebben sûlyedettnek
Az ember, akit isten
Saját képére alkotott,
Az ember, akinek szemével
A napba kéne néznie,
És e helyett a porba néz,
Mikéntha férgeket keresne,
Hogy tõlök a csuszást tanulja.
És mentül kisebbnek tetszett elõtte
Az ember, annyival nagyobbnak
Látá a munkát, amire
Hivatva érezé magát.
De el nem csüggedett.
Tán oly parányit végzett, mint a hangya,
De mint az, olyan fáradatlan volt.
Szûk volt köre,
De e kört teljesen betölté
Lelkének fényivel.
Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
S midõn e pályát végezé,
Több úr hivá meg õt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
„Szegõdjél hozzám; szolga lész, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsõség, és azért, hogy
Elõttem meghajolsz,
Elõtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyû munkából meg fogsz gazdagodni.”
Szilveszter megköszönté szépen
E könnyü munkát és így válaszolt:
„Azért, hogy énnekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy elõttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tõlem más se, hogy
Elõtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetõleg, az
Nekem talán ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!”
Ekkép szokott beszélni õ
Levett kalappal, de fölemelt fõvel.
El nem fogadta a nagy hívatalt,
De jöttek hozzá szegény emberek,
És meghivák õt falujokba
Jegyzõnek, és az ifju ment,
Ment örömest és boldogan.
S midõn elért a faluba,
S körülvevék õt a lakók,
Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:
„Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,
Tanítód és atyád leszek.
A bölcsõ óta mit vertek fejedbe?
Kötelességidet;
Én megtanítlak jogaidra!”
És teljesíté, amit ígért.
Nem a kocsmába jártak ezután
A munkavégzett gazdaemberek,
Mint jártak eddig világkezdet óta;
A faluház elõtt karéjba
Állottak, és az ifju jegyzõt
Hallgatták a vén emberek,
És jobban hallgaták, mint papjokat, mert
Papjoknál jobbakat beszélt.
S mit ott tanultak, elvivék haza,
És elbeszélték fiaiknak,
S a jegyzõ tiszteletben állt.
De két ház volt a faluban, mely
Az ifju apostol fejére
Átkot mondott áldás helyett,
Az a két ház, hol a pap és
Az uraság lakott,
A kastély s a parókia.
Naponta gyûlöltebb és rettegettebb
Lett e két házban a
Jegyzõ gazdálkodása,
S elpusztulását tervezék, mert
Látták, ha a jegyzõ marad,
Ugy õk pusztulnak el.
De volt fönn a kastélyban is
Egy lény, ki a nép emberét ugy
Tisztelte, mint a nép maga,
Kinek, midõn az õ dicséretét
Hallotta, jólesett,
Midõn pedig gyalázták, fájt neki.
Ki volt e lény, aki
Oly rosz világitásban is
Megismeré a kép becsét,
S felõle helyesen itélt,
Ki volt ez?... a kastély kisasszonya.
Ki is lett volna más!...
Dicsõ hely a hölgyek szive,
Önzés elõtt bezárva ajtaja,
Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy
Erõszak által,
De nyitva áll mindennek, ami szép s jó,
S az üldözött igazság,
Ha mindenhonnan számkivetve van,
Végmenedéket ott talál.
Dicsõ, dicsõ hely a hölgyek szive!
Nem is sejté az ifju, hogy barátja,
Hogy pártfogója van
Ott fönn az úri lakban,
S olyan szép pártfogó!
Látá koronként a leánykát,
Midõn az végigsétált a falun
Vagy ablakából nézett a vidékre,
S ha látta õtet, hosszan elmerengett.
Ilyenkor egy csodálatos
Érzés szállotta meg szivét,
Mely hozzá igy beszélt:
„Az ember nemcsak polgár,
Egyszersmind ember is;
Mindig másoknak éljen-e
És sohase’ magáért?
Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,
Lesz-e idõ, midõn magadnak élsz?
Te szétosztod mások közt lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja lelkét
Vagy lelkének csak egy darabját
Vagy egy tekintetét csak, amibõl
Gyanítanom lehetne legalább,
Mi a boldogság?... oly szomjas szivem, hogy
Fölinna egy záport, s talán
Egy harmatcsepp sem hull reá soha!
Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú,
Viseld békén a rideg életet;
Tégy másokat boldoggá, ha lehet,
S maradj magad boldogtalan.
Légy föld, amely gabnát terem,
Hogy mások learassák;
Légy lámpa, mely mig másoknak világit,
Tulajdon életét fogyasztja el.”
A jó vagy rosz sors ugy hozá magával
Egyszer, hogy a leányka véle
Találkozott és szóba állt.
Rövid volt a találkozás
És keveset beszéltek,
De attól fogva többször jöttek össze,
Véletlenûl-e vagy tán készakarva?
Sem a lyány, sem a ifju nem tudá.
És egyre hosszabbak levének
S bizalmasabbak a találkozások,
De önmagokról sohasem beszéltek.
Azonban egykor (fölhivá-e a lyány
Vagy csak magától nyílt meg kebele?
Eszébe nem jutott) az ifju
Elmondta életét.
Elmondta, mily magában áll a földön,
Hogy nincsen ember és nem volt soha,
Ki õt testvérnek vagy barátnak
Vagy gyermekének híta volna.
Elmondta, amint rá emlékezett,
Hogy egy tolvaj találta õt az utcán,
Aztán egy koldusnõ fogadta föl,
S aztán mint szolga, ugy nevelkedett;
Lopott, koldult és szolgált... így telék el
Gyermek- s ifjúkora.
Elmondta az irtóztató nyomort,
Mely gyermekévein feküdt,
S a lelki szenvedéseket,
Mik ifjuságát terhelék,
S mik a nyomornál még irtóztatóbbak;
S amint lenézett életébe, ez
Örvénybe, melybõl fölkapaszkodott,
Amelyben mint egy fekete vizû
Tengerszem, úgy állt kínja özöne:
Elszédült lelke, és szemébõl
A könnyek úgy rohantak,
Mint csatatérrõl a vert hadsereg...
És a lyány véle zokogott.
Az egesz mu itt olvashato.
